A történet ott kezdődik, hogy amikor turmixoltam a tésztát, mert az volt a recept ajánlása, fiacskám már teljesen abban volt, hogy a turmixolás után övé az első pohár itóka... mert ez általában így szokott lenni. Nem tudom itt a blogon elég képletesen bemutatni, hogy milyen formában akadt ki, amikor kiderült, hogy még negyed óráig senki sem nyúlhat hozzá.
A negyedóra pihenés után lelkesen tettük a tésztát az előmelegített gofri sütőbe. Beletettem annyit, hogy vékonyan kitöltse a formát. Két perc múlva már orrán száján folyt a tészta. Örültünk, hogy legalább akkor szépen megkelt(bár el sem tudtam képzelni mitől) Türelmesen kivártuk a szakácskönyvben előírt 10 percet. Amikor letelt, lelkesen mentem a masinához, és NEM TUDTAM KINYITNI! Gergő sem. Kihúztuk, hűlt egy kicsit, szétfeszítettük.. Pont úgy festett, mintha semmit nem tettünk volna a sütőbe... egy egy vékony réteg volt ráégve a tetejére, és az aljára... Az aljáról kitartóan leszedegettem, Olivér csipegette a morzsákat. Gergő pedig feladva a várakozást a mai reggelire elővette a tegnapi igen jól sikerült Kölesműzli maradékát. Én azért nem adtam fel annyira könnyen... bár hamar beláttam, hogy a legkisebb remény sincs arra, hogy a tetejéről leszedjem ami odaragadt. Elővettem egy palacsinta sütőt, és abban próbálkoztam tovább. 7-8 próbálkozásból 3 ehető példányt bírtam produkálni(nem most akartam életemben először palacsintát sütni) ami viszont meg kell hagyni, nagyon finom lett... de másfél órába került, és a fél fogára sem lett volna elég a családnak.(este jövök képekkel)
